|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Berényi Károly 2007. április 25.Dr. Berényi Károly települési képviselő, a határon túli magyar ügyek hódmezővásárhelyi tanácsnoka Szentegyházán az erdélyi magyarok önszerveződésének támogatására elkülönített költségvetési forrásból pénzösszegeket adott át erdélyi partnereiknek, Hódmezővásárhely itteni tiszteletbeli polgárainak. A támogatottak közül a lista élén a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület állt, amely felvállalta dr. Rákossy Árpád felsőcsernátoni származású ügyvéd emlékművének – a felsőcsernátoni Bod Péter Általános Iskola elé kerülő bronz mellszobor – felállítását. Hódmezővásárhely nagyvonalú gesztusával segít befejezni a Rákosi- és a Kádár-korszakban koncepciós perekben elítélt jogászdoktor szobrának elkészítését. A hódmezővásárhelyiek jelentős összeggel támogatták a szentegyházai Gyermekfilharmónia Alapítványt, egy évig biztosítva a Szentegyházi Hírlap című, információs-kulturális újság megjelenését és az alapítvány által vásárolt régi székely ház felújítását. A csekefalvi unitárius egyházközösség az unitárius parókia felújításhoz kapott támogatást, a Tarcsafalvi Egyesület a megrongálódott iskolaépületet javíttathatja ki, és támogatásban részesült a parajdi Áprily Lajos Emlékház egy Ki tud többet Áprily Lajosról? című verseny lebonyolítására. Ezek a támogatások olyan időszakban érkeztek Erdélybe, amikor a magyar politikai és gazdasági élet súlyos válságban van. A tizenhét éven át polgári vezetésű Hódmezővásárhelyt a jelenlegi kormányzat hátrányos megkülönböztetéssel sújtja, s olyan anyagi elvonásokkal ,,bünteti”, amelyek botrányosak és kormányzathoz méltatlanok. A kórház esetében az ,,ágyelvonások” a legdrasztikusabbak, 60 százalékon felüliek. Dr. Berényi Károly ismételten felhívta a figyelmet arra a lehetőségre, amelyet a határon túli magyaroknak mintegy jóvátételül ajánl fel a 2004. decemberi népszavazás lehangoló eredménytelensége miatt felelősséget érző alföldi város, Hódmezővásárhely lakossága. A Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára cím elnyerésére csupán egy bejelentkezési levelet kell elküldeni postai vagy elektronikus úton a jelentkezők személyes adataival és pontos lakcímével Hódmezővásárhelyre. /Sylvester Lajos: Hódmezővásárhelyiek jobbja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./2011. november 15.Kratochvil Károly altábornagy három kívánságaGottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011). A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét. Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.) A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is. Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja 1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének. A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne. A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 31.Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alattHódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását. A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is. Nemzetrészek színezete Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál. Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is. Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá. Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ! 2011. OKTÓBER 23-ÁN, AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT MAGYAROK NEVÉBEN, AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK, HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek. Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől. Sylvester Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 13.Ünnepi Könyvhét a Minerva-házbanTöbb rendezvény helyszíne volt tegnap a Minerva-ház. A délelőtti, A kassai bohém társaság a (Kassai) Szinházi Ujság hasábjain című, a pincegalériában megnyitott kiállítás után (képünkön a megnyitó egyik pillanata) a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére emlékeztek az emeleti Cs. Gyimesi Éva teremben. Előadást tartott Kántor Lajos (Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában) és Tibori Szabó Zoltán (Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai). Ezt követően a Minerva Művelődési Egyesület legújabb kiadványait mutatta be az egyesület elnöke. Szintén az emlékezés jegyében zajlott a délután 3 órakor kezdődő programpont, ezúttal Áprily Lajos halálának 50. évfordulója volt fókuszban, elő- adást tartottak: Balázs Imre József, Berényi Károly, Liktor Katalin, Hantzné Lám Irén. A kassai bohém társaság a kassai Szinházi Ujságban Erősen szlovákos magyarsággal mutatta be a kassai Szinházi Ujság bohém társaságáról készült kiállítást Eleonóra Blaskova, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa, akinek a magyar nem anyanyelve, s mint kiderült, hallás után tanulta meg. A szlovák iskolában mögötte ülő, szlovákul nem tudó magyar fiútól, később a környezetéből való „hallgatózást” aztán olyan tökélyre fejlesztette, hogy az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujsagot nemcsak holmi idegen nyelvű történelmi kuriózumként forgathatta, hanem értően kutathatta, tegnap pedig Kolozsváron többnyire szabadon beszélve ismertette az erről készült színes anyagot. Kolozsvár és Kassa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz: a kassai színház létrehozása kolozsvári művészeknek köszönhető, sok neves magyar színész, operaénekes Kassán és Kolozsváron is tevékenykedett, a kassai közélet jeles személyiségei közül sokan a kolozsvári egyetemen tanultak. Például az a Kemenczky Kálmán, aki Kolozsváron lett a jogtudományok doktora, visszatérése után Kassán többek között a Szinházi Ujság főszerkesztője, tulajdonosa volt, és akinek a fia is eljött most Kolozsvárra, magával hozva azt a bőröndöt, amellyel apja egykoron a kolozsvári egyetem és Kassa között utazgatott. Ezúttal sem volt üres ez a bőrönd: a megilletődött utód, Kemenczky Kálmán a sátoraljaújhelyi Kazinczy társaság kiadványait hozta benne. Kiadványokban sem szűkölködött ez a kiállításmegnyitó, Eleonóra Blaskova is hozott néhány tudományos kötetet, az egyik például egy bizonyos féle Ki kicsoda, amely az 1848–1939 közötti kassai lakosok névsorát és adatait tartalmazza. Palencárné Csáji Ildikó a Kassai Polgári Klub vezetője is elhozta szervezetük néhány kiadványát. Ez a klub a kassai magyar kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául, népfőiskolaként is működik, de nekik köszönhetően áll például ma Márai-szobor a városban az íróról elnevezett téren, és Esterházy János emlékét mellszobor őrzi. Nemcsak a kassai színházi élet mutatkozik meg az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujság hasábjain a maga gazdagságában, a hetilap a fiatal művészgeneráció első irodalmi és grafikai próbálkozásainak terepe is egyben. Ebből hoztak el tucatnyi bemutató táblát a kassaiak Kolozsvárra. Az Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban megnyílt kiállítás hétfőtől két hétig a központi egyetemi könyvtár előcsarnokába költözik. A rendezvény kolozsvári értelmi szerzője, Szabó Zsolt a megnyitón elmondta: az EMKE-vel együttműködve szeptemberig szeretnék több erdélyi városba elvinni ezt az értékes anyagot. Kerekes Edit Gáll Ernőre emlékezve Két előadással emlékeztek a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban. Gáll Ernő az 1926-ban alapított kolozsvári társadalomtudományi folyóirat élére az 1957-es újraindulásakor került, az úgynevezett második folyamtól, és 1984-ig volt a kiadvány főszerkesztője. Visszaemlékezésében Kántor Lajos irodalomtörténész, aki 1990 és 2008 között állt a folyóirat élén, kiemelte: a centenárium alkalmával ebben az évben több fázisban is emlékeznek Gáll Ernőre, a tegnapi rendezvényt követi majd egy budapesti megemlékezés, illetve egy ősszel sorra kerülő esemény is. Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában című előadásában Kántor Lajos elmondta: 1957-es újraindulásakor, az akkori politikai helyzeteknek is köszönhetően, tulajdonképpen még nem lehet érdemben beszélni a lap megújulásáról, modernista eszmei fejlődésről, ennek jelét igazából csak az 1960-as év első, januári számában lehet tapasztalni. Ebben Gáll Ernő írja a bevezető tanulmányt, Kántor szerint ekkor lehet felfigyelni erre a törekvésre. – Gáll Ernő jelentős lépéseket tesz a világra való nyitás érdekében, ez a saját életében és a Korunk szerkesztésében is megnyilvánul. Később aztán, az 1964-es március–áprilisi számban megjelent, Prométheusz az idők sodrában című írásából kiderül, hogy lényeges változás történik Gáll Ernő gondolkodásában – magyarázta az irodalomtörténész. Hozzáfűzte: 1967-ben elindulnak az egyéni rovatok a folyóiratban, többek között A dialógus jegyében címmel a Gáll Ernőé is, és később az is megtapasztalható, hogy az akkori főszerkesztő nyitni akar a fiatalok felé. Kántor ugyanakkor fontosnak tartotta megemlíteni azt az 1980-as január–februári dupla lapszámot is, amely, egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak alapján, a nemzedékek közötti problémákra fókuszált, és amelynek bevezetőjét ugyancsak Gáll Ernő írta. Tibori Szabó Zoltán újságíró Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai című előadásában úgy vélte, Gáll Ernő nem csupán az erdélyi és a magyarországi baloldali értelmiség kiemelkedő alakja volt, hanem egyben az anyanemzeteiktől elszakadt népcsoportok helyzetének, az ún. nemzetiségi létnek az egyik tudatos kutatója és bátor gondolkodója is. Köllő Katalin A két legújabb Minerva-könyvről A Minerva Művelődési Egyesület gondozásában megjelent két legújabb kötetet mutatta be tegnap a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke. Mindkét könyv igényes, szép kivitelezésű, a kolozsvári Idea Könyvműhely munkáját dicséri. Kulcsár Gabriella zenetanárnak, kritikusnak a Szabadságban 2000 és 2015 között megjelent, válogatott zenekritikáit tartalmazza a Kolozsvári zenés panoráma című kötet, amelynek bemutatóját nemrég, április 21-én tartották szintén a Minerva-házban. A szerző témakörök szerint válogatta ki a különböző hangversenyekről megírt impressziói alapján a cikkeket, amelyek a kötetben megjelentek: a válogatás Kolozsvár zenei életét tükrözi a szimfonikus zenétől a kamarazenéig, de olvashatunk régizenéről, egyházi, film-, tánc- és jazz zenéről egyaránt. A második bemutatott kötet a kolozsvári Igazság és Făclia napilapok sajtófotó archívumát dolgozza fel, és a nyelvi kötődésből adódóan ez a könyv magyar és román nyelven jelent meg – ismertette Tibori Szabó Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a digitalizált fotóarchívum elérhető a Minerva Művelődési Egyesület honlapján, amely nemrég Deák Ferenc – jelenleg Amerikában élő, kolozsvári fotóművész – fényképeivel is kiegészült. Az archívum 35-36 ezer negatívot tartalmaz digitalizálva, amely mind hozzáférhető, kommentálható, tehát a közölt fényképekhez hozzá lehet szólni, adatokkal ki is lehet egészíteni – hívta fel a figyelmet erre a lehetőségre az egyesület elnöke. A kötet másik különlegessége, hogy a digitalizálásban is részt vevő olyan fiatal kutatókat és diákokat kértek fel arra, hogy írják meg észrevételeiket, véleményüket a látott fényképekről, akik a kilencvenes évek után születtek, szemléletmódjuk, meglátásuk pedig már eltér attól a világtól, amelyet az archívum megörökített. A könyvben továbbá korabeli dokumentumokat is közölnek, a szövegek pedig a szerzők szerint jelennek meg magyarul vagy románul, utána pedig a fordítás a másik nyelvre. A könyv végén angol nyelven is olvasható összefoglaló. Az illusztráláshoz kiválasztottak egy dobozt, és annak tartalmát közölték a könyvben a hibákkal együtt – magyarázta az egyesület elnöke. Valóságos és szellemi találkozások Áprily Lajossal Halálának 50. évfordulója jelentette az alkalmat és témát az Áprily Lajosról szóló megemlékezésre, beszélgetésre, amelyre szintén a Minerva-házban került sor tegnap. H. Szabó Gyula író, a Kriterion igazgatója a rendezvény felvezetésében rávilágított arra az elképzelésre, hogy az elhangzó előadások, beszélgetések révén a nagy költő emberi arcát szeretnék megismertetni a hallgatósággal. Ami sikerült is, hiszen Áprily Lajost közeli jó barátai, tanárkollégái, levelezőtársai emlékezéseiből ismerhettük meg: tehát nemcsak a költőt, hanem elsősorban a tanárt, a kollégát, közeli jó barátot. Berényi Károly és Liktor Katalin elsősorban Weress Margit magyar–német szakos tanár visszaemlékezésein, levelezésein keresztül mesélt Áprilyról, hiszen Weress Margit és Jékely Lajos éveken keresztül kollégák voltak a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, barátságuk pedig mondhatni egy életre szólt. A korabeli kéziratok fontos kordokumentumok is egyben, amelyek segítenek megérteni és megismerni egy időszak közösségi, kulturális életét is. Hantz Lám Irén találkozásairól mesélt Áprily Lajossal, amelyek „valóságosak voltak” az édesapja, Lám Béla révén, továbbá „szellemi találkozások” a levelezések útján. Egy meglepetésvendéget is hozott az előadásra: Csonkané Rácz Katalint, akinek az édesanyja diáklányként ismerte személyesen Áprilyt, a tanárt, már Magyarországon. Balázs Imre József szerkesztő, költő, irodalomtörténész az Áprily Lajosról szóló tanulmányát ismertette. Ú. I. / Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 15.Marosvécs Áprily jegyében A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány idén is megszervezi hagyományos nyári rendezvényét, a helikoni leszármazottak találkozóját. Szokás szerint kerek évforduló köré összpontosítják az eseményeket. Ezúttal az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életműve, egyénisége elevenedik meg a marosvécsi Kemény-kastélyban július 28-29-én. A költőről emlékkonferencia zajlik pénteken, a megemlékezés első délutánján. A 17.15 órakor kezdődő tanácskozás előadói: Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Gerlóczy Márton író, Áprily egyik dédunokája és Berényi Károly. Előtte 16.15 órakor emlékkiállítás nyílik a kastélyban. Az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum anyagából rendezendő tárlat Kemény János emlékezete címmel kerül közönség elé. Beajánlója Szebeni Zsuzsa színháztörténész. A pénteki programot a Musica Humana női kamarakórus fellépése teszi élményteljesebbé. Vezényel Csiky Csaba. Július 29-én a kastélyparkba várják az emlékezőket. A 10 órakor kezdődő ünnepségen H. Szabó Gyula alapítványi elnök, Ördög Ferenc helyi polgármester és Benkő Mihály lelkipásztor köszöntője után a fél évszázada elhunyt és 130 esztendeje született Áprily Lajosról Takaró Mihály tart emlékbeszédet. A marosvécsi iskolások műsora a lírikus írásaiból mutat be válogatást. A főhajtás koszorúzással zárul. 11.30 órától a helybeli tánccsoport lép színpadra. Ezt Kilyén Ilka színművész lemezbemutatója követi. 13 órától kerül sor a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére. A múltidézés a 2017-es helikoni évfordulókhoz kapcsolódik. Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 10.Miért éppen Weress Margit?Egy magyartanárnő emlékei „Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.” Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését. Hódmezővásárhelytől Erdélyig A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
